HTML

Nevelés, pszichológia, kultúra

A nevelés és a pszichológia aktuális kérdései, nem a main stream szellemében.

Friss topikok

  • mimindannyian: Igazi amerikai bulvárlap... Nem kell tőle többet várni. (2011.06.04. 22:39) Zseniőrültek

Linkblog

Zseniőrültek

2011.06.04. 12:38 Vajda Zsuzsanna, pszichológus

 
                                             

 

 

           A Scientific American Mind c. folyóírat 2011 május/júniusi számában megjelent egy cikk, amely Shelley Carson kutatásait mutatja be. A harvardi kutató egy réges-régi közhelyet elevenít fel: mind  a „lángelmék” mind az „őrültek” egyaránt hajlamosak a bizarr viselkedésre. Álláspontja szerint a mind a zseniknél, mind az elmebetegeknél gyakran tapasztalható bizarr viselkedés oka, hogy  a valóság tapasztalatait szűrő rendszerük nem jól működik, ezért túl sok inger „nyomul” az agyukba, és a korszerű agyvizsgáló módszerekkel már az agyműködés anomáliáit is azonosítani véli.

            Nincs is a tudománynak annál vonzóbb tevékenysége, mint amikor a hétköznapi embert igyekszik beavatni hétköznapi megfigyelések titkaiba. Csakhogy ahhoz, hogy valamiféle többlet keletkezzék, hogy elemelkedjünk attól a szinttől, ahogyan Mari néni és Jancsi bácsi a konyhaasztalnál meghányják – vetik a dolgokat, a közhelyes megfigyelést le kell fordítani a tudomány egzakt nyelvére. Az adott esetben definiálni kellene mind az összehasonlításra váró kategóriákat – zsenik és őrültek - valamint azt is, hogy pontosan mit is értünk hasonlóság alatt. Ám épp itt keletkezik a bökkenő. A tudomány számára nem létezik sem a lángelme, sem az őrült  kategóriája. Mindkettő túlságosan tágas ahhoz, hogy a tudományos jelentését rögzíteni lehessen. Ezt a hétköznapi gondolkodás is „tudja”, különben nem vágnánk olyan könnyedén egymás fejéhez, hogy „de hiszen te örült vagy”, vagy „nahát, te zseni vagy”.

A tudomány szemében mind a zsenialitás, mind az elmebaj összetett kategória. Ami a zsenialitást illeti, a lángelmék  különlegessége éppen egyediségükben rejlik, ami nem teszi lehetővé a skatulyázást vagy típusokba sorolást. Ez egyébként már cikk által idézett példákból is kitűnik. A szerző felsorol néhány tulajdonságot, amelyek véleménye szerint egyként jellemzőek a skizofrénekre és a zsenikre: Dickens azt hitte, hogy regényalakjai valóban élnek, Schumann úgy gondolta, hogy Beethoven segíti zenét szerezni, Einstein pedig cigarettacsikkeket szedett fel a földről – vagyis e három jeles ember három teljesen különböző rigolyával rendelkezett. Ráadásul sokan kétségbe vonnák: vajon az az elképzelés, hogy a halottak szerepet játszanak az élők életében, a regényalakok életre kelnek, vagy a kényszeres spórolás szokása valóban tipikusan elmebetegségek kísérőjelenségei-e? Ha így volna, körülbelül minden harmadik embert kényszerzubbonyba lehetne dugni.

            Meglehetősen bő bugyogónak bizonyulhat az elmebetegség kategóriája is. Itt ismét a megnyilvánulási formák rendkívüli tarkaságával találkozunk. Vannak olyan betegek, akik csak időlegesen veszítik el a kapcsolatukat a valósággal - és nem is biztos, hogy ez az elmebetegség legmegbízhatóbb kritériuma. Ráadásul nemcsak az elmebetegség megítélése változik koronként, hanem – mivel az emberi értelem termékéről van szó, amelyre nagy mértékben hat a kultúra – a tünetei is. A Freudot és kortársait még nagy mértékben foglalkoztató hisztériás nagyrohamot évtizedek óta nem produkálta egyetlen beteg sem. A sokszoros személyiség diagnózisával szinte kizárólag az Egyesült Államokban találkoztak a szakemberek. Radikálisan átalakította az elmebetegségek tüneteit a gyógyszerelés mai módja is. Szóval, minek is kellene és mire is hasonlítani?

            A nehézségek azonban nem érnek véget itt. Az, hogy valami hasonlít valami másra, szintén túl általános állítás ahhoz, hogy egzakt vizsgálódás tárgya legyen. Például gyakran mondják, hogy a magányos kutyatartók idővel hasonlítani kezdenek az állataikra, de ki vállalkozna rá, hogy egy ilyen megfigyelést tudományos eszközökkel támassza alá?  A hasonlóságnak ugyanis csak akkor van jelentősége a tudomány szempontjából, ha fontos, lényeges, és ugyancsak viszonylag pontosan körülírható tulajdonságok esetében áll fenn. Például az ember és a főemlősök között  lényegbe vágó hasonlóságok vannak: egyforma a kezük, mindkét faj állandóan foganó képes, más élőlényekhez viszonyítva összetett logikai gondolkodásra képesek, hasonlít a genetikai állományuk. Gyermekünk és nagyszülei között is van genetikai rokonság, mégis kétséges, tudná-e igazolni a tudomány határozott benyomásunkat, amely szerint  kiváló értelmi képességeit a saját apánktól, míg indulatosságát a másik szülő felmenőitől örökölte.    

             A tudományos szemlélet azon is megütközik, hogy Carson egyetlen tényezőben, a már említett szűrő fogyatékosságaiban látja a zseniknek az őrülteknek furcsa, bizarr látásmódjának gyökerét. Csakhogy teljes is képtelenség, hogy akár az őrültség, akár a zsenialitás bármelyik tulajdonsága magyarázható volna egyetlen tényezővel. Nyitva marad az a kérdés is, hogy az egyformán elégtelen szűrővel rendelkező egyének egy részéből miért lesz zseni, míg mások elmegyógyintézetben kénytelenek morzsolni napjaikat? Az elégtelen szűrés magyarázata ráadásul tipikus behaviorista magyarázat: a zsenialitást és az őrültséget az határozza meg, milyen ingerekhez jut az egyén a külvilágból. A tapasztalat és a szintén a közelmúltban végzett tehetségkutatások azonban pontosan azt emelik  ki, hogy az eredeti alkotás létrejöttének kulcskérdése az egyén sajátos, egyedi feldolgozó – kombinatív képessége, az a tulajdonsága, hogy a megismert elemekből új egységet tud létrehozni. Tény, hogy a kreatív emberek gyakran mást is látnak meg a valóságból, mint a mindennapi emberek. Csakhogy ez éppen nem az „elromlott szűrőnek” köszönhető, hanem az intellektuális munkához kapcsolódó rendkívül hatékony és eredeti szelekciónak. Hasonlóképpen nem a szelekció fogyatékos volta, hanem egy sajátos fajta szelekció az, amely eltorzítja például a paranoid skizofrének percepcióját.

            Sajnos, az a benyomás keletkezik, hogy mind a kutató, mind a munkájáról beszámló újságíró a „közönségnek dolgozik”.  Magára valamit is adó tudományos szerző nem közöl a cikkéhez kapcsolódóan  kérdőívet, amely hozzásegíti a kedves olvasót, hogy önmagát kreatív lénynek tekintse. Félő, hogy a szűrőrendszer torzulása nem annyira a zsenik, vagy az elmebetegek, mint a szakmai folyóiratok sajátja mostanában. 

 

 

1 komment

Címkék: a és tudomány viselkedés bizarr őrült lángelme közhelyek

Börtönbe a vásott kölyköket!

2011.04.14. 21:35 Vajda Zsuzsanna, pszichológus

Börtönbe velük! A büntethetőségi korhatár leszállítása a mostani 14-ről 12 évre nemcsak az Orbán kormányban merült fel, hanem az utóbbi években szinte folyamatosan napirenden volt. 2007-ben a Kriminológiai Intézet konferenciát rendezett a kérdésről. Itt Vaskuti András, ismert ifjúsági bíró arról beszélt, hogy a mai, 1961-ben bevezetett korhatár önkényes és mechanikus. A valóságban azonban ez minden korhatárról elmondható.A határok mechanikus dolgok és a céljuk az, hogy gátat szabjanak a szubjektivitásnak. Ugyanis szép az elképzelés, amit Vaskuti képvisel: legyen kisebb szerepe az életkornak, viszont mérjék fel, mennyire érett a gyerek, milyen szinten képes belátni tettei következményeit. Csakhogy éppen ő maga idéz saját praxisából eseteket, amikor a szakértők egymásnak szögesen ellentmondó álláspontra jutottak a gyerek vádlott fejlettségi szintjét illetően.

Bár büntethetőségi korhatár sokféle van – van, olyan állam, ahol nincs is alsó korhatár, de van, ahol 7, vagy 10 év – az érdekes az, ha változtatni akarják. Ilyesmi többnyire akkor jut a törvényalkotó eszébe, ha bizonyos problémák merülnek fel, például növekszik a gyerekek által elkövetett bűncselekmények száma. A statisztikák ebből a szempontból nem reálisak, hiszen mindenki tudja, hogy a 14 évnél fiatalabb gyerekek nem büntethetők, ezért többnyire feljelentést sem tesznek (tekintettel a nyomozás hatékonyságára és a feljelentéssel járó macerára, feltehetően gyakran akkor sem, ha nem gyerekkorú az elkövető). A probléma nagyságrendjéről tehát nincs valódi képünk. Józan ésszel azt gondolná az ember, hogy a törvényelőkészítést ezzel kellene kezdeni: fel kellene mérni, hogy valójában milyen arányú és természetű a 14 évnél fiatalabbak bűnelkövetése, ha valódi orvosságot keresünk ellene.

A büntethetőségi korhatár leszállítása azonban azt is világosan jelzi, hogy változóban van a gyermekkép, az a mód, ahogyan a felnőtt társadalom a gyerekekre tekint. A közelmúltban az USÁ-ban is szigorodott a gyerek- és fiatalkorúak törvényi kezelése, annak ellenére, hogy a szakemberek sokasága tiltakozott ellene – csakhogy politikusok mindenütt csak azokat a szakembereket hallgatják meg, akik az ő véleményüket támasztják alá. Az egyik bíráló, Shook, a Pittsburghi Egyetem tanára arra hívja fel a figyelmet, hogy a mai jogi szemlélet kevésbé ismeri el, hogy a gyerekek különböznek a felnőttektől, ezért más bánásmódban kell részesíteni őket. Ebben az irányban befolyásolják a közgondolkodást az ál-emancipatórikus mozgalmak, amelyek a gyerekekre bíznák saját sorsuk intézését vagy szavazati jogot akarnak adni nekik. Amikor pakisztáni mohamedán iskola tereli az utcára a politikai jelszavakat gajdoló gyerekeket, akkor persze felháborodik a nyugati közvélemény. De milyen alapon kifogásolható ez, miközben számos európai országban is intézményesen segítik, hogy gyerekek politizáljanak (vagyis bizonyos felnőttek politizáljanak rajtuk keresztül).

A gyerekek különleges törvényi kezelése azon az előfeltevésen alapult, hogy a gyerekek értelmi képességeik korlátozottsága miatt nem látják világosan tetteik következményeit, ezért kevésbé is tehetők felelőssé, mint a felnőttek. A másik előfeltevés az önállóság hiánya: minél fiatalabb egy gyerek, annál inkább befolyásolható. Nos, ha a fejlődéslélektan szemszögéből nézzük, a 14 éves kor mindkét szempontból fontosabb mérföldkő, mint a 12 év. A 14 év a fizikai fejlődés tekintetében is jelentős választóvonal: a legtöbb gyerek erre az életkorára eléri a felnőtti testmagasságát és túl van a nemi érésen. A testi fejlődéssel párhuzamosan és részben annak következményeképp ez az az időszak, amikor érzékelhetően nő a fiatalok önállósága, döntési képessége, csökken a szülőktől, fontos felnőttektől való függés. Másrészt az értelmi képességek, az emlékezet és a logikus gondolkodás képessége is körülbelül erre az életkorra éri el a tetőfokát, a további teljesítményjavulás már jóval kevésbé köszönhető a biológiai érésnek, és sokkal inkább a környezetnek.

Különösen kritikussá teszi a korhatár leszállítását, hogy a mai felfogás a gyerekek büntethetőségét lényegében az igazságszolgáltatásnak delegálja. Az iskola, a tanárok ellenőrző – szankcionáló jogai igen erősen korlátozva vannak, holott vélhetően a gyerekkel folyamatosan kapcsolatban lévő, alapvetően nevelési tevékenységet folytató iskola alkalmasabb volna fiatal gyerekek magatartásának korrekciójára, mint a büntetőjog. Pedagógusok panaszolják, hogy miközben egyre több nehezen alkalmazkodó, problémákkal küzdő gyerekkkel kell megküzdeniük, a nevelés ügyében megszólaló szakemberek és bürokraták nem akarnak tudni szembeszegülő, komiszkodó gyerekekről, egyre csak a megértés fontosságát papolják. Néha előkerülnek csodaszerek, mint például a mediáció. Mulatságos az az elképzelés, hogy mondjuk, a társa értékes mobiltelefonját eltulajdonító ifjú tizenéves egyszerre csak bűnbánóvá válik, amikor szembesül vele, hogy az osztálytárs, bizony elszomorodott.

Ha pedig nem használ a megértés és a mediáció, akkor a gyereket vigye el a rendőr. A tanár nem tarthatja bent a fegyelmezetlen tanulót, tegyük fel, egy délutánra az iskolában, mert ezzel sérülnek a személyiségi jogai. (Szabadidős elfoglaltságot sem szervezhet neki, mert arra pedig nincsen pénz). Az igazgató nem tolhatja le, mert az ombudsmannál majd beperli. Így viszont fordulhat a kocka: a haszontalan kölök lesz perbe fogva, ez így minden bizonnyal gyermekcentrikus eljárás.

Csakhogy van még egy nyitott kérdés: mi lesz az ítélet után? Vajon van-e bíró, aki jó lelkiismerettel a fiatalkorúak börtönébe utalna egy 12 éves gyereket? De ha nem oda, akkor hová? Talán odáig még nem jutottunk, hogy hátat fordítsunk az európai civilizáció vívmányainak és a visszatérjünk a középkor megtorló büntetéspolitikájához. A gyerekek büntetésének a viselkedés korrekcióját kell szolgálnia. Ezt azonban nem a büntetőjogra, hanem a neveléssel foglalkozó intézményekre kellene bízni.

Szólj hozzá!

Címkék: jogi kezelés korhatár büntethetőségi gyermekfelfogás