HTML

Nevelés, pszichológia, kultúra

A nevelés és a pszichológia aktuális kérdései, nem a main stream szellemében.

Friss topikok

  • mimindannyian: Igazi amerikai bulvárlap... Nem kell tőle többet várni. (2011.06.04. 22:39) Zseniőrültek

Linkblog

Zseniőrültek

2011.06.04. 12:38 Vajda Zsuzsanna, pszichológus

 
                                             

 

 

           A Scientific American Mind c. folyóírat 2011 május/júniusi számában megjelent egy cikk, amely Shelley Carson kutatásait mutatja be. A harvardi kutató egy réges-régi közhelyet elevenít fel: mind  a „lángelmék” mind az „őrültek” egyaránt hajlamosak a bizarr viselkedésre. Álláspontja szerint a mind a zseniknél, mind az elmebetegeknél gyakran tapasztalható bizarr viselkedés oka, hogy  a valóság tapasztalatait szűrő rendszerük nem jól működik, ezért túl sok inger „nyomul” az agyukba, és a korszerű agyvizsgáló módszerekkel már az agyműködés anomáliáit is azonosítani véli.

            Nincs is a tudománynak annál vonzóbb tevékenysége, mint amikor a hétköznapi embert igyekszik beavatni hétköznapi megfigyelések titkaiba. Csakhogy ahhoz, hogy valamiféle többlet keletkezzék, hogy elemelkedjünk attól a szinttől, ahogyan Mari néni és Jancsi bácsi a konyhaasztalnál meghányják – vetik a dolgokat, a közhelyes megfigyelést le kell fordítani a tudomány egzakt nyelvére. Az adott esetben definiálni kellene mind az összehasonlításra váró kategóriákat – zsenik és őrültek - valamint azt is, hogy pontosan mit is értünk hasonlóság alatt. Ám épp itt keletkezik a bökkenő. A tudomány számára nem létezik sem a lángelme, sem az őrült  kategóriája. Mindkettő túlságosan tágas ahhoz, hogy a tudományos jelentését rögzíteni lehessen. Ezt a hétköznapi gondolkodás is „tudja”, különben nem vágnánk olyan könnyedén egymás fejéhez, hogy „de hiszen te örült vagy”, vagy „nahát, te zseni vagy”.

A tudomány szemében mind a zsenialitás, mind az elmebaj összetett kategória. Ami a zsenialitást illeti, a lángelmék  különlegessége éppen egyediségükben rejlik, ami nem teszi lehetővé a skatulyázást vagy típusokba sorolást. Ez egyébként már cikk által idézett példákból is kitűnik. A szerző felsorol néhány tulajdonságot, amelyek véleménye szerint egyként jellemzőek a skizofrénekre és a zsenikre: Dickens azt hitte, hogy regényalakjai valóban élnek, Schumann úgy gondolta, hogy Beethoven segíti zenét szerezni, Einstein pedig cigarettacsikkeket szedett fel a földről – vagyis e három jeles ember három teljesen különböző rigolyával rendelkezett. Ráadásul sokan kétségbe vonnák: vajon az az elképzelés, hogy a halottak szerepet játszanak az élők életében, a regényalakok életre kelnek, vagy a kényszeres spórolás szokása valóban tipikusan elmebetegségek kísérőjelenségei-e? Ha így volna, körülbelül minden harmadik embert kényszerzubbonyba lehetne dugni.

            Meglehetősen bő bugyogónak bizonyulhat az elmebetegség kategóriája is. Itt ismét a megnyilvánulási formák rendkívüli tarkaságával találkozunk. Vannak olyan betegek, akik csak időlegesen veszítik el a kapcsolatukat a valósággal - és nem is biztos, hogy ez az elmebetegség legmegbízhatóbb kritériuma. Ráadásul nemcsak az elmebetegség megítélése változik koronként, hanem – mivel az emberi értelem termékéről van szó, amelyre nagy mértékben hat a kultúra – a tünetei is. A Freudot és kortársait még nagy mértékben foglalkoztató hisztériás nagyrohamot évtizedek óta nem produkálta egyetlen beteg sem. A sokszoros személyiség diagnózisával szinte kizárólag az Egyesült Államokban találkoztak a szakemberek. Radikálisan átalakította az elmebetegségek tüneteit a gyógyszerelés mai módja is. Szóval, minek is kellene és mire is hasonlítani?

            A nehézségek azonban nem érnek véget itt. Az, hogy valami hasonlít valami másra, szintén túl általános állítás ahhoz, hogy egzakt vizsgálódás tárgya legyen. Például gyakran mondják, hogy a magányos kutyatartók idővel hasonlítani kezdenek az állataikra, de ki vállalkozna rá, hogy egy ilyen megfigyelést tudományos eszközökkel támassza alá?  A hasonlóságnak ugyanis csak akkor van jelentősége a tudomány szempontjából, ha fontos, lényeges, és ugyancsak viszonylag pontosan körülírható tulajdonságok esetében áll fenn. Például az ember és a főemlősök között  lényegbe vágó hasonlóságok vannak: egyforma a kezük, mindkét faj állandóan foganó képes, más élőlényekhez viszonyítva összetett logikai gondolkodásra képesek, hasonlít a genetikai állományuk. Gyermekünk és nagyszülei között is van genetikai rokonság, mégis kétséges, tudná-e igazolni a tudomány határozott benyomásunkat, amely szerint  kiváló értelmi képességeit a saját apánktól, míg indulatosságát a másik szülő felmenőitől örökölte.    

             A tudományos szemlélet azon is megütközik, hogy Carson egyetlen tényezőben, a már említett szűrő fogyatékosságaiban látja a zseniknek az őrülteknek furcsa, bizarr látásmódjának gyökerét. Csakhogy teljes is képtelenség, hogy akár az őrültség, akár a zsenialitás bármelyik tulajdonsága magyarázható volna egyetlen tényezővel. Nyitva marad az a kérdés is, hogy az egyformán elégtelen szűrővel rendelkező egyének egy részéből miért lesz zseni, míg mások elmegyógyintézetben kénytelenek morzsolni napjaikat? Az elégtelen szűrés magyarázata ráadásul tipikus behaviorista magyarázat: a zsenialitást és az őrültséget az határozza meg, milyen ingerekhez jut az egyén a külvilágból. A tapasztalat és a szintén a közelmúltban végzett tehetségkutatások azonban pontosan azt emelik  ki, hogy az eredeti alkotás létrejöttének kulcskérdése az egyén sajátos, egyedi feldolgozó – kombinatív képessége, az a tulajdonsága, hogy a megismert elemekből új egységet tud létrehozni. Tény, hogy a kreatív emberek gyakran mást is látnak meg a valóságból, mint a mindennapi emberek. Csakhogy ez éppen nem az „elromlott szűrőnek” köszönhető, hanem az intellektuális munkához kapcsolódó rendkívül hatékony és eredeti szelekciónak. Hasonlóképpen nem a szelekció fogyatékos volta, hanem egy sajátos fajta szelekció az, amely eltorzítja például a paranoid skizofrének percepcióját.

            Sajnos, az a benyomás keletkezik, hogy mind a kutató, mind a munkájáról beszámló újságíró a „közönségnek dolgozik”.  Magára valamit is adó tudományos szerző nem közöl a cikkéhez kapcsolódóan  kérdőívet, amely hozzásegíti a kedves olvasót, hogy önmagát kreatív lénynek tekintse. Félő, hogy a szűrőrendszer torzulása nem annyira a zsenik, vagy az elmebetegek, mint a szakmai folyóiratok sajátja mostanában. 

 

 

1 komment

Címkék: a és tudomány viselkedés bizarr őrült lángelme közhelyek

A bejegyzés trackback címe:

http://jozanneveles.blog.hu/api/trackback/id/tr462956293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

mimindannyian · http://wmiki.blog.hu/ 2011.06.04. 22:39:57

Igazi amerikai bulvárlap... Nem kell tőle többet várni.